50 éve halt meg Marilyn Monroe.
Truman Capote, amerikai író, emlékszik vissza arra, hogy beszélgetéseik közben Marilyn Monroe olykor órákig ült a tükör előtt, leplezetlenül bámulva magát. Miközben legendássá vált az a tény is, hogy a színésznő pánikszerűen félt a kamerától. „Rettegett a kamerától – magyarázza Lauren Bacall –, ezért igyekszik a felvétel legjobb pillanatait a legtovább késleltetni. Amikor már ott áll, igazi szerelmi történet kezdődik. Senki sem érzékeli körülötte, sem az operatőr, sem a rendező, sem a hangmérnök.” Monroe mintha attól félt volna, hogy az előadását rögzítő kamera "fekete lyukként" elnyeli őt. Úgy tűnik, a tükörbe nézve viszont végképp megnyugodott. Meditált. Nézte Őt. A kamera viszont - értelemszerűen - közvetlenül nem mutathatott senkit. Capote-nak arra a kérdésére, mit csinál éppen a tükör előtt, azt válaszolta: "Őnagyságát bámulom."
Ezen a képen eltűnik a Monroe-személyiségről elterjedt minden "tudás": Marilyn szeszélyes kiszámíthatatlansága és annak lefegyverző mivolta. Ezen a képen Marilyn érzéki, mégis kiszolgáltatott és gyermeki, (ahogy Lee Strassberg mondta róla), de a látvány fókusza univerzálisan kitágul. Marilyn azt teszi, amit mindig is: pózolni készül, miközben az asszisztens benyúló keze még feltartóztatja - de tudjuk, hogy nemsokára sorsára is hagyja: így a kép a magány metaforájává válik. A szexszimbólum egyszerre törékeny és magabiztos két beállítás között. Hagyja szétesni majd újra összeállni a személyiségét. Ezért szerette Marilyn, ha például a forgatási szünetekben fotózták, mert akkor megnyugodott. Hiszen a sztár mindig születik.
Marilyn Monroe azért válhatott posztumusz fotómodellé, mert megismételhetetlen ragyogását újra meg újra megismételte. Autisztikus személyiség, ugyanakkor spirálisan mélyülő, aki ugyanazt nyújtja – egyre árnyaltabban.
Marilyn Monroe olyan ikon, aki a bálványimádás bűnébe csábít, de fel is oldoz egyben. Eve Arnold képén a gondosan elkészített sztárt még „utórendezik”. A képbe beavatkozik egy külső erő, az Idegen, egy oda nem illő kéz – ez nem deus ex machina, hanem éppen, hogy földi beavatkozás az istenibe. Marilyn-nek még megigazítják a frizuráját, de ő már a szerepében él. Marilyn nem azért szexis és elragadó ezen a képen, mert kívánatos. Ő maga a következőket mondta ugyanis a meztelenségről: „Vágyom arra, hogy meztelenül mutatkozzam, nem keltve szégyenérzetet és bűntudatot a többiekben. Ugyanis kevésbé érzem magam magányosnak, ha mások arra vágynak, hogy lássanak.” Monroe-nak nem a teste volt tökéletes, hanem tökéletesen értett a tálaláshoz. És tökéletesen magányos volt. Eve Arnold azt a pillanatot kapta el, amikor minden részlet egyre inkább a helyére kerül, amikor egy nő részleteiből összeáll a jól ismert egész: Marilyn Monroe.
